1923 január 17-én születtem  Szegeden, a Dobó utca 64. szám alatt, egy  pinceszerűségben. Apám Mészáros József, anyám Varga Etel. Szegény család voltunk... Egy magas földszintest házban laktunk, ahova az egész család szinte be volt terelve, és a háznak a vezetője, irányítója az az én nagymamám volt, a Módra Anna, aki nem is a parancsaival vagy a katonás rendtartásával tűnt föl, emlékezetemben, hanem a jóságával, hallatlan emberségével, szinte alig beszélt szólt és mindannyian tudtuk, hogy mit kell csinálni, hogy hogyan kell a kedvébe járni.Mikor már Fodortelepre elmentünk lakni, mindig visszaszöktem, mert az volt az érzésem, hogy én a világon a legjobban a nagymamát szeretem. Minden búmmal bajommal odaszaladtam.Öregapáméknak egy nagy szobájuk volt, meg egy konyhájuk, de abba a nagy szobában, minden este az egész család behúzódott. Nagy mesélések voltak. Voltunk vagy 15-en is sokszor bent. Petróleum lámpát szinte nem gyújtottak nagyon nagy sötétség volt. Rémmeséket meséltek, hogy mi történt a tanyavilágban, hány embert gyilkoltak meg ekkor lehettem olyan négy-öt éves. Mindmáig emlékszem ezekre a történetekre. Nagy családi közösségben éltünk,. És ez védettséget adott ott a gyerekeknek meg a családtagoknak.   Az alföldi utcai   Óvodába írattak be apámék, , és a Dobó utca sarkán volt nekem egy cimborám, az Oláh Laci. Akivel nem tudom honnan szereztünk vagy két pengőt, elmentünk a cukrászdába, és aztán rendeztünk lakodalmat. Én voltam a vőlegény. Nálam negyven centivel magasabb volt a mennyasszony, nem emlékszem  már, hogy ki volt az. Sajnos  ezt a komoly lakodalmat leleplezte a család, és kiverték belőlünk , hogy honnan jutottunk mi pénzhez és hogy ezeket a tortaszeleteket honnan loptuk. Hát ilyen és efféle kis apró csínytevéseket csináltunk. Az óvodába nem nagyon szerettem járni. Kisütött a nap, (furcsa, az egész életem a napsütés mennyire befolyásolta) és engem az óvoda kerítése mögé nem tudtak bevinni-"elcsavarogtam az óvodát".  Végül is apámék valahogy erre is rájöttek,  javában csavarogtam az alsóvárosi Mátyás templom kertjében, egyszer csak látom, hogy apám oson utánam és kiabál "-Állj meg Dezső!" át az árkon, apám utánam, eleesett, és én meg elszaladtam előle. Rettenetesen megvertek este, és aztán végül is mégis bepaszíroztak az óvodába. Később, teljesen érthető módon végleg kivágtak az óvodából. A drága Savanyú Jóska barátommal bent voltunk a WC-ben, de elromlott és egy vödörbe kellett pisilni. Volt ott egy gyerek és lökdösődött, ő is belecélzott a vödörbe, de addig addig lökdösődött, míg oldalt lepisilt  -gondoltam egy merészet , engem ne lökdössön,  fogtam a fejét és belenyomtam egy kicsit avödör húgyba. Emiatt az óvónéni, kivágott az óvodából. Megszűnt az óvodábajárás. Azután beíratkoztam első elemibe, oda már nagyobb  kedvvel jártam, ott volt a Savanyú Jóska,                                                                         Kovács,  Zombori, velük jártam együtt,mindmáig emlékszem a nevükre.Kitünő tanuló voltam, megvan a bizonyítvány. Irás, olvasás, viselkedés, szorgalom, mind egyes volt. Akkor az egyes volt a jó, nem úgy mint most. Egy kéményseprőnek a lánya tanított bennünket, nagyon meg volt velem elégedve. De ahogy  növekedtem, ki-kijártam az alsóvárosi tóra csuszkálni, meg korcsolyázni.  Világéletemben egy korcsolyám volt, egy jobblábas. A partról nekiszaladtam mint egy őrült, és ráugrottam egy lábbal a jégre. Aztán ameddig vitt, vitt.Egyszer egy ilyen alkalommal aztán beszakadtam és a vízből alig bírtam kimászni, fölmászni a jégtáblára, a barátaim mint egy kolbászt a tűzön, úgy  szárítottak meg. Hazamentem, úgy elvertek, alig bírtam a lábamra állni. Ez aztán megváltozott, ez az egész "betyár élet"   Az ürgefogások, meg a sárkányeresztés, az ürgéket úgy fogtam mint macska a verebet.Némelyik megharapta a kezemet. Borzasztóan élveztem. Kézzel fogtam halat a tóban, a beleömlő artézi víznek volt egy kis öble, amit a víz kimosott. Ha néha egy hal beszorult , gyorsan elzártam az  útját sárral, és  kézzel megfogtam . Hát ez a "betyár élet" aztán megszűnt amikor elmentünk Fodortelepre lakni. Ott már másodikba íratkoztam be, mások voltak a körülmények  és már nem                                                                        3.voltak olyan jók a jegyek. Fodor tanító úr tanított, és biztos adtam is alkalmat arra, hogy a pajeszom néha úgy meghúzta, hogy kiserkent a vér. Számolni egyáltalán nem tudtam, máig se tudok, és hát főleg emiatt voltam összetűzésben  Fodor tanító úrral. Itt jóbarátságba kerültem  Kovács Pistával, de a legjobb barátom az osztályban Pipic Pista volt,(ő sem volt valami nagy számtanzseni) , akiből aztán kárpitos lett. Most is ott lakik Fodortelepen.. Ott volt az osztályban még Kertész Jóska, mi csak Jótának hívtuk.Az ő házuk mellett volt egy kápolna . Pipic Pistával nem nagyon kellett nekünk  rábeszélni Jótát, hogy a templomperselyből, valamilyen úton módon a pénzt, a hívek adakozásának az aprópénzeit jó lenne onnan kihúzni. Vennénk kockacukrot a boltban, meg aztán kolbászt, meg szalonnát, meg  más fínom ételeket.  Na és végül rávettük Jotát, hogy egy drótot lapítson el, és úgy nyúljon be a perselybe, és majd a kétfilléresek, meg a tízfilléresek kihullanak. Egy sapkára való aprópénzt hozott ki a  kápolnából.Nagy műgonddal  beosztottuk a pénzt, hogy  ezen az összegen veszünk három kiló kockacukrot, süteményt, és kolbászt.  Mikor vége volt a tanításnak,már meg voltunk ezekkel az árukkal pakolva, elkértem Jótától a 2 kiló kockacukrot. Elkezdtem fölfele dobalni a cukrot  ugyanezt csinálta a Pipic, meg a Jota is, de főleg én voltam a főszereplő. Földobáltuk és a gyerekek mint a vércsék lecsaptak rá, olyan hasonlókorú, nem jobbsorsú gyerekek voltak mint mi. Egyáltalán a cukor, akkor egy rendkívül keresett dolog volt . Rossz anyagi körülmények között éltek azok a családok, akiknek a gyerekei odajártak ebbe az iskolába. A gazdagabb emberek gyerekei nem oda jártak.  Végül ez is kitudódott és ebből is rettenetes nagy verés lett. Persze én sűrűn kaptam odahaza, mert ha netalántán, mondjuk a ducból   a galambok eltüntek, apám csak fölszólt:"-Dezső, gyere ide, vetkőzz le, befele!" ebből tudtam azt, hogy valami baj lesz.          Az egyszerű, osztást , szorzást, kivonást,  valahogy nem fogtam föl, második elemiben meg is buktattak. Egy hajszálon múlt, hogy nem a GYP-be kerültem. Újból járatták velem a második                                                                            4. elemit. Nagy nehezen aztán eljutottam a negyedik elemiig amikoris  apám azt mondta: "-Úriembörnek köll lenni, tanult embörnek polgáriba jár a gyereke." .Beírattak a polgári iskolába, ott is "szépen" ment a tanulás, az írással is baj volt. Nagyon rondán, csúnyán írtam.Egyre ütögette a magyartanár a kezemet, de csak rondán írtam. Ugyanolyan rondán írok most is, nem változottaz írásom semmit Természetesen  a matematikával  is baj volt. Ott Igert Antal,  vert meg sűrűn azért, mert háttényleg nem fogott az agyam, nem fogta fel az egészet,de egyszer egy olyan matematikai feladványt adott föl, amit az osztályban senki nem tudott megoldani,és én megoldottam. Igert Világi Béla mezőgazdaságtan tanárral és Csertő Ferenc rajztanárral oldatta meg, ugyanis ő setudta megoldani, csak a két tanár és én. Egyszerre kaptam három kitünő jegyet.. A sokcsínytevés meg csavargás miatt rengeteget hiányoztam: 160 igazolatlan órát. Mikor kisütött a nap és ráadásul tudtam, hogy számtan óra lesz, aznap nem is mentem be az iskolába, volt olyan is ,hogy már majdnem az ajtókilincsen volt a kezem de micsoda egy boldogító érzés volt, mikor elhúztam, és mint a csigabiga körbe-körbe le a lépcsőn lefelé iszkiri, kifelé az iskolából, irány a Tiszapart. "Hát aztán elkergettem a madarakat, az idővel együtt." Madártojást ittam, nagyon jól éreztem magam, valahogy  így jött össze a 160 óra. Egy nap anyámat beidézte a polgáriba Igert Antal és azt mondta neki, hogy  "-A maga fia kötélen fogja végezni!" mire szegény édesanyám, a kötényébe törülte a szemét, és azt felelte  "-Az ő fia egy kiváló ember fog lönni, majd mög fogja látni." Erre anyámat kinevette de anyám azt mondta, hogy ő szült engem és ő ezt tudja. A vége mégiscsak az lett, hogy el kellett onnan is jönnöm. A legjobban azokat a tanárokat sajnáltam akiket ott kellet hagynom, a Szilágyi Bélát, a Szilágyi Gyulát, és a Csertő Ferencet. Az ezt követö nyáron már asztalos kifutó voltam a Rákóczi téren. Akkor voltam 12 éves. Ott is mindig valahogy elvacakoltam az időt. Szóval nem siettem, nem szedtem a lábamat, a mester                                                                          5.igen gyakran hátbavágott, és aztán innen is valahogy kikoptam. Aztán apám úgy határozott,hogymivel csenevész vagyok, a legúribb mesterséget választja nekem , így lettem címfestő tanuló.  Szabó-Domonkos címfestőhöz kerültem Szegedre, a Püspök utca 7-be. Ott volt a műhelyük az udvarban. Szabó Domonkos úrnak három fia volt, Laci, Jóska,meg az Imre. Az igazság az, hogy ott inkább festéket törtem minthogy dolgoztam volna, nem nagyon tanultam én ezt a mesterséget, de hozzá kell tennem, nem is volt nagy érzékem hozzá. A Csongrádi sugárútra a belvárosból hoztam az ebédhordóban az ebédet, mire megérkeztem a mester már dolgozott. És a gyerekeinek, akik  22-23-25 éves legényemberek voltak, én szerelmi levelezőjük is voltam, én cipeltem a leveleket a fodrászüzletbe, meg a különböző helyekre, mikor melyiknek hol volt a szerelme, vagy a nője. Egy alkalommal elküldtek a festékes üzeltbe. Kosztolt Mátyás   lakatos inas, nagyon jó barátom, ott ült kinnt a ház előtt. Azt mondta:                                                                             - Dezsőkém, egy olyan rongylabdát készítettem, idenézz, olyan kerek mint az igazi gumi.- Ó, mutasd! Állj be a kapuba.Hátul álltam ő meg kapura rukdosott nekem. Elfelejtettem azt, hogy tulajdonképpen hova küldtek, hirtelen azt éreztem, hogy hátulról valaki nagyon meglök, és hasraestem. Fenékbe rugtak és utána ráadásul ököllel nekem estek és össze-vissza rugdostak. De ez inkább ilyen látványos rugdosás volt  ennek ellenére én ezt nagyon szivemre vettem, és a Szabó Palkó barátomnak este el is mondtam, hogy én elmegyek világgá. Titokban apámnak a kosztos táskáját elkészítettem és elemózsaiátkosztot tettem bele,  megindultam a pesti országúton a főváros felé. Ekkor voltam a tizenharmadik évemben voltam. Eljutottam Kistelekig, ami Szegedtől, olyan 29- 30 kilométer. Kérdeztem ott egy faluban, hogy hol van az a mázolómester, akinek a cégtáblái kinn vannak. Azt mondták, hát elment Pusztaszerre a patikába, ott fest. Nagyon hideg volt, megvártam.  Azt mondtam neki, hogy én címfestő inas vagyok szabadságon. Fogadjon föl engem két hétre. Gondoltam két hétig el leszek valahogy, és majd meglátjuk mi lesz, lehet, hogy                                                                       6.továbbállok.A mester mondta, hogy ő Erdélyből való,és mondjuk azt a feleségének, hogy én vagyok az erdélyi fia. -Jól van kisfiam?- Jól van.-mondom.Fölültetett a biciklire, és hazakarikázott az állomástól.  Nagyon jóságos, magas,sovány asszony volt a felesége. Szkatler úr, ahogy kinyitotta a konyhaajtót, azt mondta: -Szervusz anyus, itt van  a fiam Erdélyből. És rám mutatott. Az asszony sirt, fölkapott, megcsókolt, nagyon megőrült nekem.Ott aztán nagyon jó palacsintát kaptam és finom krumplilevest. elnyomott az álom, mert harminc kilométer sok volt az apró lábaimban. Ez volt szombaton. Másnap reggel vasárnap, azt mondja a Kasztler úr, hogy most megyünk Pusztaszerre mázolni. Nagyon boldog voltam. Valahogy úgy                                                                              éreztem, hogy akkor önállósultam. Elöl ültem a kerékpáron. Hideg volt, december vége felé. Aztán odaérkeztünk Pusztaszerre, a patikába és  segítettem mázolni. Hétfőn visszaérkeztünk. Borzasztó honvágyam volt. Azt hazudtam Kasztler úrnak, hogy találkoztam  egy barátommal, aki azt hallotta , hogy édesanyám nagyon bánkódik utánam, úgyhogy hazamegyek. - Jól van fiam-mondta Kasztler úr.Megetettek és elindultam délben. Este felé már, Szeged határában voltam,  ott játszadoztak a gyerekek a töltésoldalban. Kérdezték, hogy hol voltál? Mondom odavoltam világgá. Nagyon büszke voltam magamra. Hazamentem és óvatosan kinyitottam az ajtót,  hát láttam szegény édesanyám ( mindig fájt a veséje ) a sparheltnél ült. És apám meg ott állt az ajtónál, borzasztóan szomorkodott. Bementem. Azt mondta apám:- Hát jól van, hogy elmentél, de miért nem mondtad meg, hogy ezök bántanak? - Hiába mondtam volna meg, maga möghagyta, hogy bánjanak úgy velem, mintha a gyerekük                                                                            7.  volnék, a gyereknek ütleg köll, hát akkor ütleg köll. Hát mondom, miért mondjam én ezt magának? Na jól van, fölbontjuk a szerződést.És így kerültem utána Elek Jóskához. Elek Jóska  egy rendkívül furcsa, különös ember volt. Elegánsan föl volt öltözve mindig. Kávéházban ült és ott szerezte  a kuncsaftokat . Mindig voltsegédje, egy idős inas a Arad Jenő, és Lados Ferkó a szobrász. A Kapuczi úr, a segéd odajárt festeni, aki már képet is festett, és néha művésznek tituláltatta magát. A Kapuczi néha olyan furcsa, hepciáskodó volt,  meg egy kicsikét raccsolt is.. Egyszer a bőgőlakkot úgy belenyomta a fülembe, hogy anyám alig tudta kipiszkálni. Apám meghívta hozzánk a segédurat, hogy kedves legyen hozzám.De a Kapuczi úr aztán azt mondta nekem, hogy:-Azt hiszed, hogy azért mert megettem nálatok a lekváros gombócot  most már csak úgy lehet továbbra is festéket törni? Segberuglak fiam, hogy kivirulsz mint az őszirózsa.                                                                              Hát ott dolgozgattam .. Nagyon érdekes volt az az udvar,  volt ott volt egy kicsi ház, egy kupleráj volt benne. Aztán ott volt a hentes, a hentessel szembe a pék, akkor a vaskereskedő, a festékesbolt, a szabó, ezeknek inasaikkal voltam együtt, de legjobban a Lados Ferkóval értettük meg egymást.A Lados hallgatott is rám, jóban, rosszban egyaránt( a rosszban különösen ). Azt mondtam a Ladosnak, hogy ilyen szép napsütésben nem érdemes itt bent penészedni, gyere menjünk Újszegedre, gyönyörű májusi idő van szedünk majd ezt-azt. Hát szedtünk ezt-azt, és mire megjöttünk, Elek úr már ott várt egy bottal. Engem körbezargatott az udvarban, alaposan elvert.Azt mondta, hogy föl fogja bontani a szerződést. Mert ilyen nagy disznó vagyok. Később ez valahogy elsímult. Az udvarban félméterszer egyméteres táblaüvegek  álltak. Azt mondta Szalai, a szabómester: - Na Dezsőkém, ha abba a tábla üvegbe belecsapsz kalapáccsal, öt pengőt kapsz. Mondom neki: - Adja oda az öt pengőt a barátjának a markába!                                                                                8.Kivette az öt pengőt beletette a markába. Fölcsillant a szememben meg az agyamban, hogy Istenem,( akkor láttam a Tarzan-filmeket ) én is olyan tőrt fogok venni, mint amit láttunk a Tarzan-filmben. És kérdezem:- Ott van az öt pengő?- Ott. Durr, kalapáccsal belevágtam az üveg kellős közepébe. Összerottyant az egész. Erre aztán végképp  megharagudott ránk Elek Jóska, főleg rám. De megkaptam az öt pengőt, Tarzán nem lettem, habár ordítoztunk ott a makkos erdőben, ahol laktunk. a szerződést viszont fölbontották.   Ezek után leszerződtem a Bakacsi Péter címfestőhöz az Ősz utcába. Szegeden az Ősz utca, rendkívül híres volt. Az Ősz utcának a páratlan oldala, az volt a kupleráj-negyed.  És különös, a lányok ott álltak a sarkon, én meg  létrákat cipeltem össze-vissza, meg bevásárolni jártam.  Karácsony napján még  délután is hordtam a szenet Bakacsi bácsiéknak. Ott                                                                               inkább ilyen házi mindenes voltam, a mesterséget nem nagyon gyakoroltatták velem. De az igazság az, hogy nem volt nagy készségem  nekem ehhez a címfestéshez. Bakacsi volt a mester, gyerekük nem volt, Szabó Pali volt a fiatal segéd , Bakacsi bácsi nagyon bűbájos kedves kicsi alacsony alig 16o centiméteres kövér pirospozsgás ember volt.. Szerettem a történeteit, mert mindig hősként mutatta be önmagát.  Azt is elmesélte, hogy az olasz fronton mi tőrtent Piavánál:" Ott voltak a Piavenál  a   túloldalon volt az ellenség. Azt mondta, a századparancsnok, egy hőstettet kell végrehajtani. Föl kell robbantani a hidat. Ki vállalkozik? Csönd. Még egyszer kérdezi a századparancsnok. Ki vállalkozik rá? Csönd. Még egyszer kérdezi, ki vállalkozik rá? Hát nincs egy magyar ember, egyszer csak kiugrottam. Azt mondja a százados, hát már megint a kis Bakacsi? Elmentem, fölrobbantottam a hidat. Hát az igazság az, hogy én nem szerettem a mundért, így aztán hazagyüttem, soha nem fogom elfelejteni. "                                                                     Az egyik héten kérdeztem:- Jövő héten  mehetek szabadságra ? - Hogyne, most már biztos-felelte. Mikor elérkezett az ideje a szabadságnak,akkor mondtam, hogy:- Akkor én hétfőn nem gyüvök be. -Hát ilyet nem lehet csinálni fiam, be kell gyünni. Ezt a sürgős munkát el köll végezni. Fogtam magamat, másnap reggel fölültem a kerékpárra és elindultam Kassára. Estére Debrecenben voltam, ott a rendőr igazoltatott, bevitt a rendőrségre, ott aludtam a rendőrségen, és aztán valahogy igazoltak telefonon, hogy szülői engedéllyel, mentem el Kassára, kerékpáron. Akkor voltam 14 éves, aztán másnap kiengedtek, és harmadnap reggel már ott voltam Kassán Szabó Palkóéknál. Kassára azért indultam el mert akartam látni az országot.Szabó Palkóval aztán másnap reggel elindultunk  vissza.  Megnéztem egy-két szép épületet, meg ezt a kassai dómot nagyon szép tiszta tetejével, szép tömör templom volt, és olyan szépfekvésű város volt, jó                                                                            benyomást tett rám, olyan jó érzéseket keltett bennem, aztán elindultunk Palkóval korán reggel. Bizony lebicikliztünk Budapestig Kassáról. Még Pestet is elhagytuk, és akkor láttam először a fővarost., Még nem láttam hegyet  sem azelőtt.. De aztán annyira ki voltam fáradva, hogy összeakasztottam az én első kerekemet Szabó Palkó hátsó kerekével, és egy jó nagyott estem.Hazaértünk, a Bakacsi bácsi, a címfestő mester alig vett vissza.Aztán eljöttem onnan is, és egy nagy fabörönddel elindultam Budapestre. Volt egy Pósa László nevezetű cserkész( cserkész is voltam öt napig ). Ez a Pósa Laci ott a cserkészségben, és azt mondta, hogy ő a Hangya Bútorüzemben műszaki rajzoló Budapesten a Mihálkovics utcában és engem oda föl tud vétetni napszámosnak. Föl is vettek, odajártam dolgozni, 18 pengőt kerestem hetenként, ez 42-43-ban volt, és az ö javaslatára                                                                           10.fölkerestem a katolikus legényegyletet, a Rottenbiller utca 22. szám alatt. Bementem a katolikus legényegyletbe, és ott laktam. Ott annyi volt a poloska, hogy az borzasztó, és szinte fűtetlenek  voltak a szobák. Innen is kiállt a szekerem rúdja, mert gyűlésre nem jártam, nem szerettem a gyűlést, és templomba se. Soha nem jártam templomba, az igazság az, hogy ez a vallásos ügy  nekem olyan volt már gyerekkoromban is, hogy hát igen, kell járni templomba, de nem nagyon jártam. De gondolom kell lenni valaminek, és a Miatyánk ki vagy a mennyekbent, elhadartam, mert hátha megvéd ez valamitől. 17 éves voltam,  a Hangya bútorüzembe jártak különböző tanfolyamokra munkások. Hát azt mondja nekem az egyik  munkás, hogy jó kezem van, jól rajzolgatok, miért nem fölvételizek az Iparművészeti Főiskolára, ilyen esti tanfolyamra. Elmentem felvételiztem, orgonaleveleket kellett tussal megrajzolni, és sikerült, fölvettek, de aztán végül eltanácsoltak azért, mert nem fizettem a tandíjat. Hogy tudtam volna fizetni, mikor olyan nagy, hideg tél volt, és nem volt egy normális nagykabátom,  és mindig éhes voltam. A katolikus legényegyletben tudtam meg, hogy vannak olyan nagyszerű költők, mint Ady Endre.                                                                               A szobatársaim sok könyvet adtak a kezembe, és  ekkor kezdődött az, irodalom iránti érdeklődesem. A katolikus legényegylet, szinte meghatározta az érdeklődési körömet. A szórakozásom az volt, hogy vasárnap délben elmentem a Kerepesi temetőbe, megcsodáltam a szobrokat, mert olyan élethűek voltak, megnéztem Ady Endrét különös volt az az ülő Ady ott a Kerepesi temetőben.Aztán jött a háború, hazakerültem Szegedre.Ott megismerkedtem egy Gladics Gyula nevezetű kommunistával. Akit perbefogtak és az öcsém volt a koronatanú az öcsém nagyon szépen kiállt mellette, és józanul, ésszerűen, vallomást tett, amivel a Gladicsot megmentette valahogy. Ez a Gladics, hát számon tartotta a családunkat, és nekem is beszélt arról, hogy hát van egy ország, ahol a magunkfajtáknak lehet tanulni, meg jobb bánásmódban van részünk. Ez volt a Szovjetunió.    Végül elég szerencsétlenül alakult a sorsom, mert behívtak katonának.  Dunántúlra kerültem Székesfehérvárhoz közel. Ott ismerkedtem meg                                                                           Árgyélus Jóska kalapácsvetővel. Parancsot kaptunk  Jóskával,  hogy a hat lovat, ami ott az egyik udvaron legel, össze kell fognunk, kettőt kocsi elé kell tennünk, és a többi négyel együtt  vigyük vissza a gazdáiknak. Ennyire becsületes volt a századparancsnok. A nyílt parancsnak a fölső részében volt a rövid kis szöveg, messze alul meg a pecsét és az aláírás. Mi kaptuk azt a megbízást, hogy vezessünk el két jóembert a hat lóval.Ezt a feladatot rendesen végre kellett hajtanunk. Így is lett. Visszaérkeztünk  Árgyélus cimborámmal Seregélyesre és azon  morfondíroztunk, hogy nem kéne kimenni Németországba, mivel azt hallottuk, hogy a fiatalembereket mind kiviszik katonának Németországba. "Annál is inkább, mert hát a mi hazánk az itt van, nem valamilyen politikai meggyőződés vagy efféle vezérelt bennünket, hanem tényleg a hovatartozásunk, a hazánkhoz való tartozás, és ezért jutottunk arra az elhatározásra, hogy  ne menjünk Németországba."A helyzet az, hogy a körülményeink sem voltak valami kivállóak, mert nemigen kaptunk jó táplálékot Seregélyesen, és nyitott csűrökben aludtunk, úgy hogy elegünk volt nekünk már az                                                                 egészből. " És láttuk ezeket a németeket ottan, masíroztak gépiesen, elszakadva a világtól egy kicsi faluban, olyan kínosan egyszerre léptek, hogy attól már idegbajt kaptunk." Eszembe jutott a papir amin a parancs volt,  mondom is Árgyélusnak: - Te Jóska, itt a szabadulásunknak a papírja.- Hogy hogy?-kérdezte, mondom neki:-Nézd, itt van az a papír, az a nyílt parancs, amivel visszük a hat lovat vissza, igaz? - Igaz.- Na most. A szöveg az nagyon fönnt van, az aláírás meg nagyon lent. Én ezt a fölső szöveget levágom, és mi ráírjuk azt, hogy mi ketten keressük az elveszett szerelvényünket. Hű erre mit mondott:- Ez az igazi, innen egyszer, s mindenkorra megszökünk.  Ez volt este, éjjel megírtam az új nyílt parancsot, zsebretettük és megindultunk toronyiránt a szántóföldeken keresztül. Végül öt órai keserves gyaloglás után nagyon megéheztünk. Mondom Árgyélusnak:-Te egy olyan gyönyörű választási malac van a kukoricás szélén, hogy ha azt megfogjuk, tán még marad útravalónak is.  Hát kivontam a bajnétot és megindultunk a disznó felé, először lopakodva, elkezdtük a malacnak a kergetését a szántóföldeken keresztül. A malac cikk-cakkban szaladgált, amikor már majdnem rávetettem  magamat, oldaltfutott és elfutott előlem. Sárosan, csapzottan fölhagytunk a malackergetéssel, míg végül messziről föltűnt, egy szerencsétlen liba. Valahonnan kiszakadt a csapatból azt  végre tényleg megfogtuk, bajnéttal levágtam a fejét, először a bajnéttal fölbontottam, megpucoltuk  és tűzön szépen megpirítottuk. Félig ugyan nyers volt, de jól "bevételeztünk" belőle, aztán irány tovább. Közel volt a Duna és ott lövöldöztek a Dunántúlról a                                                                              12. Duna-Tisza közé. Rövid, tarack ágyúkkal.Kérdezték tőlünk hogy mi járatban vagyunk, mondtuk a hazugságunkat:Elvesztettük a szerelvényt. Kérdeztük tölük, hogy hát hova lőnek? Hát nagyon vaktában ment a dolog, mert azt mondta:- Állítólag arra vannak   az oroszok. Hát kilőjjük onnét  őket és kész.Durrant egy nagyot az ágyú, a lövés pillanatában a golyó sustorgott, aztán becsapódás. Az egyiknek a kezében ilyen szép nagy katonai távcső volt. Mondtam neki hogy, adja oda nekem hadd nézek bele. Hát odaadta, átnézek a túloldalra, egy ilyen csíkos szántóföldek szélén, slattyogott egy orosz katona, letolta a nadrágot, és fenékkel felénk  elvégezte a dolgát. Hát mondom, hogy mit látok. Azt mondja a katonatársam, mutasd! Azt mondom neki "-Oda ne lőjjetek ! ". Dehogy lövünk, mondja. Ezután innen is elmentünk  egy benzines tartályoskocsi tetejére, kapaszkodva megérkeztünk Budapestre. Azt mondtuk egymásnak, a Margit híd budai hídfőjénél, hogy a Bem mozinál találkozunk másnap 11-kor. Árgyélus elment a rokonaihoz, én pedig elmentem Varsányi Ferenc könyvkötő barátomhoz Óbudára.Másnap 11-kor odamentem, hát mit látok. Árgyilus két csendőr közt. Az inamba szállt a bátorság, géppisztoly volt a kezükben, felém volt fordítva. Azt mondták, hogy az igazolványunkat adjam oda, én odaadtam a nyílt parancsot. Megnézték, és azt kérdezte az egyik csendőr,  hogy van-e fegyver nálunk. Mondtam, hogy  nincsen. Árgyélus  rámnézett, és azt mondta, hogy van. Kérdezi a csendőr hogy, mi? Két gránát, tojásgránát feleltem. Azonnal maguk elé tuszkoltak bennünket, a géppisztolyt felénk fordították , és úgy kellett fölmasíroznunk  a Gülbaba türbe felé, ott volt az SS parancsnokság. Bevezettek egy szobába bennünket, és egy  homályos, 40 cm-szer 40 cm-es üvegre rátették a nyíltparancsunkat.  Alulról megvilágították és vizsgálták. Gondoltam, német nézheted, úgy se jössz rá, hogy mi a helyzet. Nem is jött rá, de azért a két csendőr elkísért bennünket a IX. kerületbe, az Üllői út és a Nagy körút sarkára a nagy laktanyába. Ott egy alezredes ránkripakodott és adott egy nyílt parancsot, hogy azonnal induljunk vissza Seregélyesre. Nagyon boldogok voltunk. Megérkeztünk a nyílt parancsot nem mutattuk meg senkinek, nem is hiányoltak minket,  csak a bajtársaink érdeklődtek, hogy hol voltunk. Ott poroszkáltunk öt napig. és továbbra is csak a fejünkben forgott is, a szökés gondolata. Végül is úgy határoztam, hogy én elmegyek Balatonvilágosra egy görögkeleti pap családhoz, akiket Szegedről ismertem és majd ott mindenféle munkát elvállalok, Árgyélus meg szüleihez felmegy Pestre. Így is lett, de már Siófoknál félelmetes gyorsasággal közeledett a szovjet hadsereg, és angol repülőgépeket is láttam egyik nap leszállni,  a német állásokat lőtték. Nagyon nagy volt a csetepaté, üvöltözés, ágyúzás.  Egyszercsak Balatonvilágoson korán reggel furcsa hangokat hallok, kilépek, és azt mondja egy katona, hogy sztoj!A géppisztolyát rámfogta, intett, hogy tegyem föl a kezem. Megnézett, azt mondja, menjek tovább. Jött velem. Egy olyan 55 év körüli ukrán, mint később kisült, be volt rugva, azt mondta, hogy hadd lőjön már  le engem. Én irtózatosan  megdöbbentett, mert apám majdnem így halt meg, de ő is megmenekült, mert az egyik orosz katona leütötte a fegyverét az apámra lőni készülő katonának.. Ugyanez játszódott le velem, azzal a különbséggel, hogy ráordítottak az ukránra, és aztán tolták el  a fegyvert. Így  életbe maradtam,  később már egy csoport volt ott, akiket igazoltattak a szovjet katonák és engem is a többiekkel  együtt elvittek Cecére. Ahol egy istállóban voltunk egy éjjel, másnap minjárt kora reggel vittek le Bajára. A Szabadkai úton, hat hatalmas barakkban helyezték el akkor már az igen nagy tömegben összegyűlt civilt és katonát, kiégett, lesoványodott, emberek tömegét betették oda egy éjszakára.Ekkor volt december 26-a, a hőmérséklet minusz 17, 16 fok volt és  nekem egy ilyen frottírköpenyszínű kabátom volt, és egy rossz diáksapka volt a fejemen. Rettenetesen fáztam, éhes voltam, ledőltem, hogy pihenek egyet, lesz ami lesz, mert annyira el voltam csigázva, annyira fáradt voltam, végül is egy Varga Tóni nevezetű pincér rázott föl, hogy keljek föl, mert különben ottmaradok.  Nagynehezen kibírtuk a másnap reggelig, a hatbarakkos lágerrel szemben volt a laktanya. Odavittek be minket, az már valamivel jobb volt. Mi egy kis szobába beszorultunk 12-en, beleheltük, meg aztán szereztünk egy kis tüzelőt.  Sajnos odajárt mindenki nyíltan elvégezni a dolgát, és közben aztán a vérhas is kitört.  Január 13-án összeterelték az embereket  hogy, majd a katyusáknak a lövegeit hát fogjuk hordani. Én forgattam  a fejemben a szökést, a Varga Tónival egy szobába kerültünk, ő mondta hogy a kerítésen keresztül kellene megszökni, de hármas drótkerítés volt és könnyen lelőhették a toronyból az embért. Mondtam neki itt az alkalom, én megpróbálok mindent. Kimentünk hordani a katyusákat,  akkor ugye Sztalin-orgonának nevezték, és ezek az elcsigázott emberek nem bírták azt a hatalmas löveget. Két ember az egyik végét, egy harmadik a másik végét fogta. Tehát hárman vittük valahogy. De állandóan azon járt az eszem, hogy hogyan tudnék megszökni. Volt ott egy ilyen mellékvágány, ahol civil házak voltak. A civil házakból néha egy-egy ruszki katona jött ki. Abban a pillanatban jutott az eszembe, hogy ha az az ajtó nyitva van, akkor én meg fogok menekülkni. Vártam az őrt, hogy mikor fordul el.  Félrenézett, és én villanásszerűen  beugrottam a kapun és magam után betettem az ajtót szerencsémre nem voltak ott a szovjet katonák. Ezután átmásztam az első kerítésen, és ott lapultam egy ideig.   Baja külvárosának a széléről bejutottam Bajára. És elrejtőztem egy udvarban, ahol volt egy fásszín  és egy nyitott WC. Bementem a fáskamrába, a fa frissen volt vágva, nagyon gyanús volt nekm ez  sejtettem, hogy ott laknak. Magamhoz vettem egy baltát, egy teknőt meg magamra húztam, rettenetesen hideg volt, fáztam, fölálltam, egyszer csak egy fej, megjelent a WC felől,  és azt kérdezte, " Magyar ? " Mondom igen. Behívtam. Bejött, egy siófoki születésű, negyven év körüli kertész volt, összeölelkeztünk, annyira megörültünk egymásnak.Mondtam neki, hogy innen el kell mennünk, mert nagy a veszély.Kinéztem az ablakon,   szovjet katonákat láttam. Ha bejön valamelyik, fát vágni, hát nyilvánvaló, hogy hát nem tudja mire vélni a dolgot, még ijedtében is lelő bennünket. Mondtam a kertésznek,  hogy menjünk Fel a padlásra.Mire ő azt mondja, hogy  nem megy innen sehova. Mondom neki vagy feljön, vagy balátval agyonvágom. Ráijesztettem és előttem szépen fölment, állva beszélgettünk egész éjjel, halálra idegesítettük egymást.  Reggel felé egyszercsak egy villanás azt látjuk, hogy egy gránát érhette a háztetőt és a szobának a mennyezeti részét, és ezen a résen benéztünk, nyolc szovjet katona aludt ott  szalmazsákokon. Szépen lassan lelopakodtunk a padlásról és egy ásót és egy lapátot magunkhoz vettünk, mintha robotba mennénk. Lebujtunk az ablak alá, kimentünk az utcára, és ott megállított bennünket egy katona:- Sztoj!- Robot. - Robot, harasó, Davaj - felelte.Aztán elmentünk egy bajai ismerőshöz, egy henteshez. Ki voltunk éhezve. A hentes félt mert ott volt a parancsnokság hozzájuk közel. Nem baj, mondtuk csak adjon valamit enni. Ki voltunk éhezve. Legalább fél kiló tepertőt megettem kenyér nélkül, roppant beteg lettem tőle, amúgy is meg voltam fertőzve, fájt a hasam, végül  kiderült, hogy vérhast kaptam. Mondtam, hogy én nem sokáig maradok ott, mert én haza akarok menni Szegedre. Megkérdeztem merre van a szegedi út, elmagyarázták. Egy ásóval a vállamon, megindultam Szeged felé. Aznap megtettem negyven kilométert, vagy tán ötvenet is. Néha velem szemben jöttek orosz csoportok, olyankor messze beszaladtam a szántóföldbe, és úgy megkerültem őket. Végül elaludtam egy istállóba és másnap estefele bekerültem Alsóközponton a rendőrségre. Ott igazoltattak, mondtam, hogy diák vagyok és  véletlenül vittek el katonának. Másnap a szegedi kis vicinális vasutal  bevittek a városházára. Rettenetes állapotba voltam, folyt belőlem a vér,  bele a cipőmbe, félelmetes volt ahogy ki néztem, tetves voltam, rühes voltam, és  Doboczky bácsi a városházán igazolt,ő jól ismert azzonal mondta hogy engedjék haza. Így hazakerültem. Megérkeztem, kopogtam, nyílt az ajtó, szegény édesanyám volt, kék kötényben, rítt rettenetesen, ő azt hallotta, hogy meghaltam. Mondtam neki, hogy nem megyek be a házba, mert sokminden bajom van. Mindjárt forraltak vizet, anyám mosdatott  közben pedig nagyon sírt, hogy le vagyok romolva, meg sápadt vagyok, hogy megy a hasam.Végül is, úgy, ahogy rendbe jöttem. Kicsivel később találkoztam Hegedűs Ferenc cimborámmal, és elhatároztuk, hogy elmegyünk erdőt irtani és a télire való tüzelőt meg tudjuk keresni. Ez 1945 nyarán volt. Algyő után Vásárhellyel szembe, gyönyörű szép árterület volt, úgy hívták, hogy Szúnyogos. Kanadai nyárfaerdő volt, és ott gyüjtöttünk tüzifát. A telet nagynehezen átevickéltük. Volt egy kecskénk, az mentette meg az életünket. Meg kukoricalisztet szereztünk, ezt főzte édesanyám,  ezt eszegettük. Anyám különben annak örült legjobban, hogy átvészeltük a szörnyű háborút.Közben találkoztam Gladics Gyulával, ő próbálta belénk plántálni azt, hogy Szovjetúnió az az ország, ahol aztán hát az egyszerűbb embereket pártolják. Döbbenetes volt az a változás, amin átment, az kétségtelen, hallatlan nagy örömmámorban úszott. Börtönigazgató lett, de rettenetesen fennhéjázó volt, teljesen elvesztette a talajt a lába alól és a valóságérzéke a minimálisra csökkent.Akkor tajt kezdtem bele az olvasásba, Tolsztojt, Balzacot, és ezeket olvasgattam éjjel-nappal. Fáért cseréltem könyvet. Az első művészeti tárgyú könyv  Földes Lenkéről szóló mű volt, a Kassák írta az előszavát. Azért a könyvért például harom mázsa fát adtam. Nagyon mély benyomást tett rám, különös és furcsa volt. Valahogy eltelt ez a tél. Mindenféle munkákat végeztem otthon, néha el-eljártam dolgozgatni, de valahogyan tanácstalan voltam a magam sorsát illetően. Mintha ködbe burkolózott volna az egész életem, éreztem, hogy valami nem stimmmel, valamit tenni kéne, vagy csinálni, valahogy elvoltam folytódva, nem láttam kiútat az egészből. Nagy nehezen,  vergődve eljutottam a 46-os évhez, és az aratás idejéhez. Jött egy ismerős az utca végéből, hogy menjünk el aratni Kopácsra. Van 30 hold búza, le kell vágni. Hát jól van mondom, menjünk. Ott fölvágták a lábamat mert egy kelés volt rajta és irdatlanul megdagadt.  Napi egy-másfél órát aludtam, ha tudtam. Mert korán reggel már 4 órakor csapkodni kellett a búzát.Végül hat mázsa búzát kaptam, hazahozták, nagyon boldog voltam, volt elemózsiánk,  két disznót levágtuk, búza is volt, tehát kenyér is volt. Az életünk biztosítva lett. De a legnagyobb dolog azt hiszem, nemcsak nálunk a mi kis szegény családunknál, hanem egész Magyarországon folyt a harc az élelem megszerzéséért. Egyik délelőtt pám azt mondta, hogy  menjek el sárga földért, az üstházat ki kell tapasztani, mert nagyon rosszul néz ki, nem tud anyád mosni. Hoztam sárga földet. Amíg apám tapasztotta az üstházat, én az agyagból egy ilyen bádogdobozra rányomtam egy fejet. Pillanatok alatt fölgyúrtam, megmintáztam a szomszédasszony Nárci néni fejét a híres, pletykás Nárci nénit, aki különben nem volt egy rossz asszony, de akit egyszer a nyelvére vett, az bizony  irulhatott, pirulhatott.Anyám ballagott hátra azt mondja: "Jézus Mária, ez a Nárci néni! Mindjárt szólok neki.". Szólt anyám, ő meg jött a botjával, sántikált.Azt mondta: " Hű az anyád úristálóját, te maszkát csinálsz belőlem! "és rám akart suhintani. Akkor nyilván sértésnek vette ezt a Nárci néni. És szinte természetesnek tűnt nekem, hogy másnap megint agyagoztam, aztán nem is tudtam erről lemondani. Volt egy Kormos István nevezetű szobrász, akihez elmentem. Még inas koromból ismertem, néztem miféle szobrokat csinál, ő olyan ötven év körül volt. Elhívtam ezt a Kormos Istvánt. Apám nagyon  meglepődött és megkérdezte tőle, hogy: "Mög lehet-e ebbül élni ? Mert hát én itt ezt a gyerököt nem akarom megtürni, mert ilyen uras mestörséget itt nem lehet folytatni. Ez nem munka." A Kormos István azt mondta, hogy hát meg lehet élni belőle, de ez egy hosszadalmas dolog, meg hát, mutattam valami készséget az agyagozáshoz, de nem nagyon dícsérgetett engem ez a Kormos István, habár nagyon jószándékú volt. Talán azért se dícsért, hogy nehogy illúziókba ringassam magamat. A hugomnak, hogy egyik szavam a másikba öltsem, volt egy munkatársa egy 16-17 éves kislány, akinek az apját a németek  elvitték és valószínüleg ki is végezték. Ennek a lánynak az anyja újságíró volt, rendkívül bűbájos, aranyos, jóságos asszony, én elkezdtem hozzájuk járogatni, ennek a leánynak udvarotam, ők adtak nekem könyvet, hogy olvassak. Elhívtam őket, hogy nézzék meg az én szobraimat, meg is nézték és azt mondta a leány anyja, hogy bizony érdemes ezzel foglalkozni, és a Rádióban azt hallották, hogy van egy olyan iskola, ahol a egyszerű embereknek a gyerekeinek is lehet tanulni, életrajzot kell beküldeni.Az emlékeim a tanulásról eléggé rosszak voltak, eleinte nem akartam kötélnek állni, de a kislány azt mondta, hogy ő megírja az életrajzomat és beküldi. Így is lett, öt nap múlva kaptam egy választ, miszerint a beküldött rajzaim nem természet után rajzolódtak és  természet után rajzoljak. Én földühödtem ezen, mert én nem küldtem be semmiféle rajzot, gondoltam majd én megmutatom ezeknek, hogy én miket csinálok. Nagy hátizsákban bepakoltam az agyag figurákat, fölutaztam Budapestre. Bementem a Derkovits kollégiumba, ott egy magas, bajszos, bársonykabátos ember, megnézte a munkáimat, ez volt Beck András, és azt mondta hogy ő nem tud velem foglalkozni,mert én sajnos el vagyok rontva, és eleve rosszul vagyok elindítva. Mondtam neki hogy én nem tanultam senkitől, erre ő azt felelte, hogy az nem számít és nagyon sajánlja. Minden jót kívánt nekem. és finoman mondva, kitett. Kimentem magam mögött húztam a hátizsákomat. Teljesen letörten, tönkrementen, zavaromban nem a kijárat felé mentem, hanem benyitottam egy másik terembe, sok fiú ilyen rajzasztoloknál ült és rajzolt, jobbra nézek, egy pucér nőt látok. Jézus Máriám gondoltam, ha én ezt elmondom a Pipic Pistának, nem hiszi el. Odajött hozzám egy fiú és azt kérdezte:" Komám most gyüttél? " Mondtam most. Hát ülj le, aztán rajzolj. Kanyarított nekem rotációs papírból, egy darabot és nekiálltam rajzolni. Ez volt reggel 8 órakor, kétórán keresztül rajzoltam, de valahogy nem tudtam lerajzolni a modellt, mindig elesett a rajzom, nem tudtam a statikát, de abban a pillanatban, mikor szünet volt, és a modell mozgott, elkezdtem rajzolni. Akkor már jobban érdekelt a dolog, amikor megmozdult. A vázlatfüzetemet telerajzoltam és délután két óra felé megállt mögöttem  Beck András, Koffán Károly és a Kállai Ernő, azt kérdezték, hogy hogy kerültem ide? Mondom hát, bejöttem. Láttam a bársonykabátost, a Beck Andrást. Rettenetes gondoltam, most mi lesz ebből. De a Beck András azt mondta, hogy látta a dolgaimat, és nagyon érdekesek, tulajdonképpen hazudott. Ezek a tanárok megállapodtak abban, hogy két hétig ott maradhatok és utána fölvételit tehetek.Ott ismertem  meg Jékely Mártát a leendő feleségemet. Kék kendőben, fölhúzott szemöldökkel ült  ott a legkülönösebb nő volt, akit életemben láttam. Fölvettek a kollégiumba nagyon boldog voltam, utána egy évet ott töltöttem, majd 1948-ban főlvettek a Képzőművészeti Főiskolára.Az     első év vége felé megkaptam Szegeden a Móra Ferenc díjat, ami elég szép összeg volt. Úgy  próbáltam intézni a sorsomat, hogy önállóan gondolkodjak, de az 50-52-es főiskolai reform idején ez igen nehéz volt mert a hideg gipszeknek a másolása, az előregyártott tematikáknak a kivitelezése jelentette a művészetet. Ezt bizony, mi növendékek is éreztük. De én azt hittem, hogy ez a jó, mert masok azt mondták, hogy amit én csinálok az romantikus, én meg egy kicsit idealista vagyok. Sok rajzomat tönkretettem, százával téptem, meg égettem el a rajzaimat, szobraimat földhöz csaptam, mert én nem akartam, hogy az előző munkám befolyásoljon engem a kialakulásomban.Aztán sok-sok kitűnő emberrel találkoztam. Növendék koromban is. Meggyesi Ferencre, volt az elsősorban, aki igen elismerőleg nyilatkozott az én adottságaimról. Bíztatott és  nagyon nagy lendítőkerék volt az életemben az ő bíztatása. Rajta kivül még megismertem Ferenczy Bénit, Koffán Károlyt, Kmety Jánost. Elvégeztem a főiskolát, közben  megnősültem, elvettem Jékely Márta kolléganőmet, aki aztán abbahagyta a főiskolai tanulmányait. Munkát eleinte nemigen kaptam, de Megyeri Barna, és Váradi Sándor kollégám valahogy munkához juttatott, diplomamunkákat kellett lemásolnom, nagyon nagy segítségemre voltak a kollégák is. A szobrászati kialakulásom az rendkívül nehezen ment, nagyon sokat kínlódtam. Jött az a szörnyű 1956, ami nagyon, de nagyon drámaian zajlódott és hát teljesen tanácstalan voltam, hogy az én hitemet szétégetik, és aztán ez is elmúlt és a dolgok egyenesbe jutottak. Derkovits ösztöndíjra pályáztam, albérletben laktunk és nagyon nehéz volt dolgozni, akkor már megvolt a nagyobbik gyerekünk György, én a fürdőszobában mintáztam, meg konyhában, elég nehéz körülmények között. Másodszori nekirugaszkodásra megnyertem a Derkovits díjat. Rá három évvel Munkácsy díjjal tüntettek ki. Ezután nagyon nagy öröm ért bennünket, mert a XIII. kerületben a Máglyaközi műterem házban két szoba összkomfortos lakást kaptunk. Megszületett a második gyermekünk, leánygyermek lett, Zsófika. Valahogy jobban levegőhöz jutottam, és úgy nézett ki, hogy a fejlődésem beindult. De hangsúlyozom, újjfent hangsúlyozom, hogy rettenetesen nehezen ment ez a beindulásom. Mindenesetre a görög tanulmányutam alapvetően befolyásolja a fejlődésemet, helyesebben meggyorsította. Majd a Szovjetunió-beli utam, ahol nagy remekműveket láttam, úgyszintén mély benyomást tett rám, egyáltalán az emberek, az egyszerű emberek, másként láttam én a szovjet embereket, mert a rossz propaganda is, valahogy elferdítette őket a szememben. Nem voltak olyanok,mint akik itt harcoltak. Akkor háború volt és máshogy  bíráltam a dolgokat. Közben kezdtem gondolkozni azon, hogy hát hogy lehet hogy mindenki mosta kezét, mint 56-ban, hát én a Ganz Mávag képzőművészeti szakkörét vezettem. Párttagkönyvet tapostak és vágtak a sarokba, rossz volt nézni, hogy ilyen emberek vannak. Kiléptek sokan, ez a tény. És hogy mivel, hogy engem azelőtt, hát azért, mert tán féltek, csalódtak, és kiábrándultak. De az az érzésem, hogy a Rákosi rendszer visszaélése miatt ábrándultak ki és sok egyéb hát személyi ügy miatt, talán féltek is, tény az, hogy végül elhatároztam magam, hogy én kértem egyszere 56 előtt, helyesebben még a Képzőművészeti Főiskolán a pártba való fölvételemet kértem, amit elutasítottak. Azért utasították el, mert én oroszból megbuktam, nyelvből mindig nagyon ... és minden energiát én az én szakterületemre fordítottam és ehhez az elméleti tudást megszerezni. Nem egy indok volt, de fiatalok voltak és hát nyilván elhamarkodott volt a véleményük. 56 után elhatároztam, hogy egyszer kértem a fölvételem, ha most nem vesznek föl, én soha többé nem kérem. Kértem, és hát fölvettek. És még a Mikus .... volt az egyik tanu, akit én 56-ban próbáltam hát erősíteni, és hát felvilágosítani affelől, hogy ne féljen, hogy innen az oroszok ki nem mennek, és ha valahol valamilyen baj van vele, vagy zaklatják, nyugodtan, itt a címem, jöjjön oda és elviszem oda, ahol biztonságban érezheti magát, nem kell megijedni.A fejek tele voltak mindennel. És hát én nyilvánvaló, hogy Mikus erre emlékezett is, és hát nagyon derekasan mellémállt, és hát szóval én is restelltem magam, hogy hogy dícsér, meg minden. Hát úgy viselkedtem gondolom, ahogy viselkedtem más esetben is.  60-65-70 körül a köztéri szobor megbízásokat kiviteleztem, akkor nagyon komolyan foglalkoztam a tér formálással és főleg azzal, hogy mitől lehet egy forma a térbe  természetes. Térbe egy tárgyat  addig nyomjuk be, ameddig annak funkciója engedi, az a saját szellemi körén belül természetesen szorítsa ki a levegőt szóval ilyen dolgokkal foglalkoztam. Aminek nagyon örültem az az volt, hogy  kaptam egy római ösztöndíjat, egy feladatot kaptam, hogy egy kutat kellene csinálni Rómában a Palconeri Palota udvarán. Ezt kiviteleztem, és utána még megterveztem a kiállítóhelyiség galéria részét. Másodszor is ki sikerült utaznom Olaszországba. Emerigo Toth kollégám hívott meg. Nem akartam akkor ott dolgozni, csak nézelődni mert nagyon vonzott Olaszország, vonzott a reneszánsz, főleg hát a kora reneszánsz, legjobban Michelangelo. Végül egy ilyen nemzetközi gárdának a kiállításán vettem részt, elvállaltam, de még nem volt hozza anyagom és közönséges falvésővel faragtam meg négy darab márványfigurát. Utána sikerem volt. Eztkövetően pedig megfaradtam harminc darab carrarai márványfigurát, amelyekkel sikerült megteremtenem életem első önálló kiállítását, utána úgyszintén szerepeltem 4 darab figurával, a nemzetközi mezőnyben, ahol olyan nevekkel futottam, mint Manzo, és Fazzini. Ezt az anyagot vitték Európába, Amerikába és Távol-Keletre.Mikor hazaérkeztem, bemutatkoztam Magyarországon az anyagommal a Kultúrkapcsolatok Intézetében kaptam helyiséget nagynehezen, utána ezt az anyagot bemutatták szülővárosomban Szegeden, később Hódmezővásárhelyen, Dunaújvárosban és Visegrádon a Salamon toronyban. Ezzel lezárult ezeknek a szobroknak a kiállítása. Ebből az anyyagból 10-15 darabot vett meg az állam. Részben hát múzeumokba, részben a kiállítási intézményekhez került. Róma után  50 figurát faragtam, ebből kiállítottam Szegeden nyolc, két méteren felüli márvány- és mészkőfigurát és kisebb figurákat. 75-ben Visegrádon állítottam ki szintén szabad téren a tíz darab kőfigurát, és 20 darab új figurát, nagyobb méretűeket a visegrádi Salamon toronyban. " Itt piszkálnak, hogy mit adott a rendszer. Na most, az igazság az, hogy annyi vonalaskodást hallott az ember, hogy rettenetes, hamiskodások. Elgondolom, hogy Szegeden, Dobó utca 64 számból indultam el, ott születtem egy ilyen félpince helyiségben. És hova jutottam el? Egy állam állt mögöttünk, sok tízezer társammal együtt, és így lettünk, hát akik vagyunk. Kiből orvos, mérnök, tudós, belőlem szobrász. BBBarcsay Jenő és Mészáros Dezső Bbbb És ha ez a nagy mozgás ami nem történt volna meg itt Európában, és nem forgatta volna föl a világot, a földet, hogy friss erők jöjjenek föl, bizony, hát a magamfajta, magamsorsú fiatalember bizony elkallódott volna, az az érzésem.  Deim  Pál Megnyitja a szentendrei kiállítást (Mészáros Dezső előtt unokája:Váczi Rozi) Most pedig , hát nyilvánvaló, hogy az ember arra koncentrál, hogy dolgozzon, és főleg hát vigyáz magára, hogy legyen egészséges, és az adottságát, a tehetségét még jobban,  kitudja magából hozni."